- Bella! Gyere már! Meddig várjak még?-kiálltotta apu az előszobából.
- Megyek már!- mondtam és sietősen összekapkodtam néhány ruhámat és pár könyvemet, majd beletettem a hátizsákomba és gyorsan leszaladtam a lépcsőn.
- Na végre! Induljunk.
- Oké- bár nem voltam biztos benne, hogy készen vagyok elhagyni ezt a házat és új életet kezdeni Londonban. De most nem akartam ezen agyalni. Inkább arra gondoltam, mi lenne, ha végre kikapcsolódnék az út közben. Ám ezt nem tehettem meg, mert apu egész úton szóval tartott.
- Na és hogy szeretnéd? Már ma elmegyünk beiratkozni a suliba, vagy majd inkább holnap?
- Apu nem kell elkísérned, menni fog egyedül is- mondtam és enyhe mosolyt vágtam- de holnap fogok.
- Te tudod. Csak úgy gondoltam, jobb, ha én is ott vagyok.
- Minek? Van neked elég dolgod még nélkülem is nem de? Nem kell fogni a kezem oké? Majd valahogy elboldogulok.
- Ahogy akarod.
Ezután sokáig csendben utaztunk, sikerült a relaxációs tervem. Már szinte sikerült elaludnom a zötyögős úton, amikor meghallottam apu hangját:
- Bella! Szívem, kelj fel! Megjöttünk. Otthon édes otthon, tudod.
- Hm? Ja, igen persze.
Nagy volt a ház. Még a kert is nagyobb volt mint Californiában. Hogy fogunk ketten élni ebben a hatalmas házban?
- Hogy tetszik drágám?
- Hát apu ez nagyon szép, de… Nem túl nagy ez kettőnknek?
- Ugyan, dehogy. Na menj föl és csomagolj ki! Én lent alszom, jó?
- Oké. Értettem!- mondtam és szófogadóan fölbaktattam a szobámba.
A kicsomagolás tovább tartott. Lehet, hogy azért, mert apu nem sürgetett? Sokat rendezgettem a dolgaimat, hogy otthonosan érezzem magam, de sosem volt tökéletes a kép. Valaki hiányzott róla…
- Anyu…-nyögtem fel és a könnyek kitörtek a szememből.
- Jaj, kincsem- mondta apu és csak akkor jöttem rá, hogy az ajtófélfára támaszkodva engem figyel egy tányér szendviccsel a kezében.
- Apu! Jesszusom! Ne ijesztgess!
- Ó Bella- elindult felém a vacsorát letette az éjjeli szekrény és leült mellém az ágyra- Ne sírj! Tudom, most még minden új neked, de azért jöttünk el Californiából, hogy ne legyen olyan nehéz anyád nélkül. Mi a baj ezenkívül?
- Semmi- hüppögtem és megtörölte a pulcsim ujjával az arcom- csak mindem olyan más nélküle.
- Meg fogjuk szokni ezt az életet, hidd el. Na ne sírj! Hoztam neked vacsorát.
- Köszi- mondtam és biztatóan a szemébe mosolyogtam.
- Jól van- megkönnyebbülve kiment a szobámból.
Hét éves voltam, amikor anyut elütötte egy autó. Apunak nemrég jutott eszébe az ötlet, hogy elköltözzünk,mert a régi lakásban minden rá emlékeztetne. De ez nem segít. Azóta sem hevertem ki teljesen. Az éjjel csak erre tudtam gondolni. Semmit sem aludtam. Másnap reggel álmosan lebattyogtam az emeletről.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt apu!
- Hogy aludtál?
- Hát, sehogy.
Apu bűnbánó arccal figyelt engem, ahogyan kiöntök egy kis müzlit a tálkámba és lustán beledobtam egy kanalat. Ezután leültem az asztalhoz és megettem a Ripi-Ropi adagomat.
A suli nagyon szép volt. Egyszerűen hatalmas volt és rengeteg virág volt az ablakban. Rögtön az irodához mentem és beiratkoztam.
- Tessék kedvesem, itt az órarend. A tanszereket majd az adott órán megkapod.
- Rendben, köszönöm.
Az első óra Biosz volt. Fúúúúj! A legrosszabb órával kezdtem. Ebből sosem volta jó.
- Jónapot kívánok Ms… Ewans.
- Jónapot tanár úr! A tanszereim…
- Igen, igen, itt vannak.
- Köszönöm.
- És itt van számodra egy hely.
Lezöttyentem a székre és a padtársamra néztem. Hihetetlenül gyönyörű arca volt. Szinte szikrázott. Lesütött szemét felém fordította. A szeme aranybarna volt. Még sohasem láttam ilyen tökéletes arcot! A haja sötétbarna és rövid, a végén felfelé kunkorodó tincsekkel. Amikor a szemembe nézett és látta, hogy leesett az állam elmosolyodott. Tökéletes fogsora csak úgy villogott, nagyon fényes és fehér volt. Ismétlem: soha az életemben nem láttam még ilyen gyönyörű arcot. Gyorsan észbe kaptam, hogy még mindig engem figyel, nevetését visszatartva. Megráztam a fejem és köszöntem neki:
- Szia! A nevem Bella. Új vagyok itt. Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Alice. Örülök, hogy megismerhetlek- a hangja még csodálatosabb volt, mint a kinézete. Mintha ezer csengő csilingelt volna a fülemben egyszerre. A megdöbbenésemtől már felkacagott.
Egész óra alatt őt figyeltem. Valami felettébb gyanús nekem rajta. Egyforma gyöngybetűit látva azt hittam, angyal ül mellettem. Amikor kicsöngettek légies könnyedséggel felpattant, mintha fel szállt volna.
- Nagyon örültem!- mondta és búcsút intett-, viszlát, később, Bella!
-Szia! Leblokkolva felálltam és elindultam a következő órámra, de már az ajtóban Alice-be botlottam. Egy másik csodaszép lánnyal beszélt. Hosszú, hullámos és vörös haja az arcába lógott. Valamiről nagyon vitáztak, de nem hallottam pontosan miről. A vörös hajú lány rám nézett, amikor felfedezte, hogy őket nézem. Alice is rögtön kapcsolt és azonnal hátrafordult.
- Ó, Bella! Öhmm… Szóval… Ő itt Bree- mondta lesütött szemmel.
- Szia!- üdvözöltem.
- Nagyon örülök- látszott rajta, hogy ekkorát még nem füllentett. Fanyar képpel biccentett, aztán Alice-re sandított. Aranysárga szemével ölni lehetett.
- Figyelj, Bella, nekünk most mennünk kell- azzal Alice karon fogta Bree-t és szögdécselve eltűntek a szemem elől.
A nap többi részében is többször összetalálkoztam Alice-szel. Bree-t egyszer elkaptam, amikor ezt mondta Alice- nek:
- Ez veszélyes dolog! A végén még megtudja, hogy kik vagyunk.
- Nem! Ő nem olyan, hidd el. Tudom mit csinálok, nyugi- ezt már Alice mondta és nagyon úgy éreztem, hogy rólam beszél.
- De ha tényleg kiderül, hogy kik vagyunk, akkor elmondja mindenkinek és akkor végünk.
- Ugyan már!
- Oké, de ha valami baj lesz, akkor a…
- Jólvan- hagyta rá Alice.
Aznap többet nem láttam őket. De ez az egész annyira más volt, mint a régi otthonunkban. Nem volt kivel megbeszéljem, erre kellemesen meglepődtem: gyakorlatilag majdnem szívinfarktust kaptam, mikor egy vékony, egérke hang csilingelt a fülembe.
- Szia! Bella vagy ugye? – nem igazán tűnt ismerősnek, de valamiért olyan volt, mintha még nem láttam volna, pedig belülről ismertem.
- Szia. Úgy van, Bella vagyok. De te ki vagy?
- Ó, de buta vagyok. A nevem Reneesme Cullen – amint kiejtette a száján a „Cullen” nevet, rögtön rájöttem, hogy honnan ismerem. Szemei ugyanolyan aranysárgák voltak, mint a többi csodalánynak. Szőkésbarna, már- már gesztenyebarna haja egyenesen lógott a derekáig. Virított a fehér mosolya, ahogy villogtatta. Gyönyörű arca olyan fehér volt, mint ha két kiló púdert pofoztak volna az arcába és elfelejtette, volna letörölni. Egy hosszú zöld ruha volt rajta, a melle alatt egy szalaggal elkötve. Egy farmerdzseki is volt rajta. A ruha összeállítás mesés volt. Nem tudtam, hogy van még egy Cullen lány.enésem lát.tá
- Hárman vagytok? Azt hittem, hogy csak ketten vannak.
- Neeeem! Az az igazság, hogy négyen vagyunk testvérek – szórakozott vigyort vágott döbbent arcom láttán.
- Ez… Most… Komoly? Hogy- hogy egész nap nem láttalak titeket?
- Hát úgy látszik más óráink voltak.
- Hogy hívják a negyedik tesódat?
- Az a helyzet, hogy… Na mindegy. Titok, egyelőre. Majd úgy is megtudod – lesütötte a szemét és halkan motyogott valamit: Hamarabb, mint azt képzelnéd.
- Tessék?
- Ja! Semmi, nem érdekes. Van kedved dumálni, ismerkedni egy kicsit suli után?
- Persze! Nagyon örültem, hogy már megismerkedtem egy olyan emberrel, aki nagyon szimpatikus és kedves.
- Akkor nálad? Vagy nálam?
- Legyen akkor nálam.
- Oké. Akkor ebéd után a menza előtti kis padon.
- Ott leszek! – ígértem, Ő pedig mosolyogva búcsút intett és szökdécselve eltűnt a szemem elől.
