HTML

Éjfélkor

Sziasztok! Ezt a blogot azért hoztam létre, mert szeretem az Alkonyatot és szeretek írni róla dolgokat. Már egy ideje elkeztem csak magamnak írkálni, de végül úgy döntöttem, jobb, ha itt fejezem be. Még nagyon az elején járok, de remélem ami idáig készen van, tetszeni fog.

Friss topikok

Linkblog

Archívum

4. fejezet

2010.08.17. 18:05 TeamJacob

 

- Fel kell hívnod Ryan-t.
- Tudom, tudom, de mit mondok neki?
- Nekem van egy ötletem! – Renesmee odajött hozzám és a szemembe nézett, megbizonyosodva arról, hogy figyelek – Minden nap korábban kell bemenned, mert lesz még két órád az első előtt. Biztosan elhiszi.
- A vacsora? – akadékoskodott Bree.
- Fogyókúrázik, és nem ehet vacsorát, de reggelire többet fogsz enni. Megcsinálod magadnak a reggelit, hogy lássa, hogy fogyasztasz. De amint a sulihoz érsz, ki dobhatod.
- Ez nagyon jó! Az alvást pedig majd tettetem.
- Remek! Most viszont hívd fel, mert szerintem már tűkön ül.
- Oké! – görcsösen kihalásztam a telefonomat a zsebemből, és bepötyögtem a számot.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – biztatott Kyle. Bólogattam, mintha elhinném amit mond. Lassan kicsöngött és apu a második csörgésre felvette:
- Szia, Apu!
- Bella! Hogy vagy? Csináljátok a dolgozatot? Segítenek neked?
- Persze, semmi baj. Jól vagyok, minden rendben. Mondjuk rengeteg a tanulni való, sokat kell pótolnom.
- De azért hazajössz, nem?
- Ma?
- Igen, mára gondoltam.
- Hát, még csak most kezdtük a matekot és nagyon benne vagyok a tanulásban. Suliba se mennék, Alice megy és ő jegyzetel, aztán hazahozza nekem a leckét.
- Ó… Értem. De mikor láthatlak?
- Hát, nem is tudom… Majd felhívlak, jó?
- Rendben…
- Most mennem kell. Szeretlek!
- Én is, kincsem! Szia! – azzal letette a telefont.
 Csönd volt a nagy házban. Mindenki rám figyelt.
- Nem tudom, hogy elhitte- e.
- Mindent megtettünk.
- Szerintem elhitte. Most pedig elmegyek kontaklencsét venni.
- Alice, neked suliba kell menni.
- De már tudok mindent. Nincs szükség arra, hogy be is menjek.
- Ha valaki meglátja, hogy nem vagy bent és esetleg megkérdi Ryan-t, hogy miért nem mentem suliba, ő elmeséli az egészet, mondjuk, ha egy tanár szúrja ki, akkor le akarja diktálni a leckét és Apu azt mondja, hogy Alice hozta nekem a házi feladatot,a tanárnő, vagy tanár úr pedig nem érti, mert be se mentél.
- Oké, értem, megyek már – fejezte be és kicammogott az ajtón.
- Akkor majd mi megyünk kontaklencséért – szólt Kyle és megfogta Bree kezét – Indulás!
- Mi vadászni megyünk. – jelentette ki Renesmee. – Na, gyere!
- Jó, de…
- De? Valami baj van?
- Semmi, menjünk!
Kirohantunk a házból, be az erdőbe.
- Mire szeretnél vadászni?
- Pumára.
- Biztosan? Nem akarsz valami egyszerűbbet?
- Nem, nagyon szomjas vagyok és nemsokára úgyis találkoznom kell Apuval, szóval feltankolom magam, ahogy csak lehet.
- Igazad van, menjünk!
 Beleszagoltam a levegőbe és éreztem a ragadozó illatát.
- Jobbra!
 Elindultam, természetesen futva. A gyorsaság már nem rémített meg. Tudtam, hogy mit keresek. Tökéletes hallásomnak köszönhetően hallottam a mancsok tompa puffanását a talajon, amikor észrevette, hogy üldözöm. Éreztem a gyorsaságát, ahogy süvített mellette a szél. De engem nem előzhetett le. Egy ugrással elé vágtam és a karomba futott gyakorlatilag. Eszméletlen erővel küzdött. Minden mozdulatában ott voltak az izmok, amik erősen kapaszkodtak a kezembe, a karmait is belém vájta, de… Hogy is szemléltessem? Olyan volt, mint a szúnyogcsípés. Ösztönösen tettem a dolgom, a mozdulatok maguktól jöttek. Könnyedén levadásztam, nem volt nehéz. Úgy éreztem, elmúlik a szomjam, de nem teljesen. Még mindig voltak gondjaim ezzel-, azzal. Nem bírtam leállni. Újabb és újabb állatokat kerestem. Szarvast, medvét, ilyeneket. Renemsee készségesen jött mellettem, néha elfogott valamit, nem akkorákat, mint én, de ő is őzsutát, gidát, mindenfélét. Nem volt szomjas, de jólesett neki. Órákat töltenék az erdőben, de láttam, hogy már órák óta ott vagyunk és ideje hazatérni.
- Renesmee, szerintem menjünk.
- Azt mondod? - kérdezte lihegve – biztosan befejezted? – nevetgélt.
- Igen, köszönöm – feleltem ugyanolyan gúnyosan.
 Amikor a házhoz értünk, Alice már ott volt.
- Unalmas volt az egész nap, kösz, hogy kérdezed.
- Bocs, de most az a lényeg, hogy apu ne tudjon meg semmit.
- Jól van, na! Ti egész nap vadásztatok?
- Majdnem – méltatlankodott Renesmee.
- Oké, de így most teljesen nyugodtan az emberek közé mehetek.
- Én megértem – mondta Kyle, aki ebben a pillanatban ért haza.
- Bree, add oda a kontaklencséket Bellának!
- Oké – odajött és átadta a kis fehér dobozkát.
- Jó lesz, de még ne vedd fel!
- Mikor láthatom Ryan-t?
- Hamarosan. De előbb meg kell bizonyosodni arról, hogy tényleg biztonságos-e emberek közelében lenned.
- Ezt hogyan tudhatnánk meg?
- Egyszerű. Irány a város!
- Még nem hiszem, hogy készen állok.
- Ó, csak gyere! Majd meglátjuk.
 Az út nem volt hosszú, de idegesített, hogy csak a kocsi gyorsaságával tudunk menni, pedig tudnánk még nagyobb sebességgel haladni.
- Mi ez a szag.
- Az emberek – ejtette ki nagyon lassan és érthetően a szavakat.
- Nem bírom – ziháltam – el fogom veszíteni a fejem.
- Csak nyugalom!
- Nem! Még nem vagyok készen!
- Minden rendben lesz, csak bírd ki! – biztatott Renesmee.
- NEM! Haza kell mennünk! Nem tudok uralkodni magamon! – ordítottam.
- Ki kell bírnod! Ismered ezeket, az embereket, nem?
- Nem, nem ismerem őket. Képes lennék ölni, ha nem ismerném őket.
- Csak várj.
- Bella, ott van Ryan – mutatott rá. Nem bírtam ki, de tudtam, hogy az apám és nem bánthatom.
- NE! Vigyél haza, most! – követeltem.
- Nem viszlek! Ki kell bírnod és ki is fogod, mert ott van Ryan.
- MOST! Vigyél el innen, kérlek! Nagyon kérlek!
- Nem! – erősködött Alice.
- ELÉG! – vágott közbe Kyle – Fájdalmat okozol neki! Nem látod? Megtudtuk amit akartunk, most már vidd haza!
- Ki fogja bírni!
- NEM! – Már nem bírtam ezer meg ezer illat kavargott a fejemben. Mintha nem vadásztam volna eleget. A torkom újra követelőzőn kérte a vért – Könyörgök! – az autó nem mozdult, de már elegem volt: kiugrottam a kocsiból és úgy futottam, ahogyan csak bírtam. Hallottam az autó kerekeinek csikorgását, ahogy megfordul és utánam ered. Úgy vélem, Bree ugrott ki a kocsiból és futni kezdett felém. Egyenesen az erdőbe rohantam.
- Bella! Állj! Beszélni szeretnék veled!
 Megálltam, de azt kívántam bár ne tettem volna.
- Sajnálom, hogy ezen végig kellett menned, de számítottam erre. Ügyes voltál!
- Bree, ha azért jöttél, hogy ezt elmond, köszi szépen, de most nem akarok beszélni.
- Bella, én is így kezdtem – erre már odafordultam és a szemébe néztem.
- Tessék? Az lehetetlen! Te mindent olyan csodásan csinálsz.
- De nekem több időm volt rá. Te csak egy napja vagy vámpír. Tudod, nekem nagyon nehéz volt beilleszkednem. Én mindig is különcködtem. Emberként is. De… Amint Cullenékhez csatlakoztam, minden megváltozott. Később lettem a család tagja. Évekig nomád voltam és megszoktam, hogy ember vért iszom. Nehezebb volt megszoknom, mint neked, mert te most lettél közénk való és még sosem ittál…
- Értem! – Bree elsuhant mellettem és egy kivágott fára ült. Megütögette a mellette lévő helyet. Odamentem és én is lehuppantam.
- Nekem teljesen más volt a helyzet. Alice túl sokat akar tőled, de végül megtudta, amire kíváncsi volt. Képes vagy kibírni és ez nagyszerű!
- De nem voltam tökéletes… sőt! Gyalázatos voltam. Ráadásul Ryan majdnem meg is látott.
- De, ismétlem nem támadtál senkire és még alig 2 napos vagy!
- Nekem ez nem elég! Jól akarom csinálni, hogy ne kelljen azt hinnetek gondoskodnotok kell rólam.
- De én már nem hiszem azt! Jól csináltad.
- Tudod, én egy másik családból jöttem ide. Könnyebb dolgom volt, mint Neked. Engem húsz vámpír vett körül és ők segítettek. Nem kellett közösségbe mennem, el voltam szigetelve a külvilágtól.
- De az hogy lehet, hogy 20 vámpír segített Neked?
- Amikor én is azzá váltam, amivé most Te, akkor a vámpírok voltak az urak. Minden embert megöltünk és minden klánnak megvoltak a maga területei. Nekünk, nomádoknak volt a legkönnyebb. Mi újszülött vámpírok voltunk, mint Te, csak mi úgy győztünk, hogy nem tudtuk vissza fogni magunkat, nem voltunk olyan jók, mint Te. Ez szerencsére előnyként szolgált. A vezetőnk, Lorenso volt a klán főnöke. Ő változtatott át. Volt férjem, gyerekem, családom, munkám, és egy gyönyörű kertes ház., amiben én és a drága kis famíliám laktunk. Az egyik nap sokáig bent kellett maradnom, be kellett fejeznem egy könyvelést. Siettem, hogy hazavigyem a bölcsödéből a fiamat. Egy sötét sikátoron kellett végigmennünk, hogy hazaérjek, még azelőtt, hogy a férjem legyen otthon. Rohantunk, mert házassági évfordulót ünnepeltünk, én pedig még nem terítettem meg és még a pezsgőt is meg kellett vennem. A sikátorban egy fiatal férfiba botlottam… Lorensoba. Utána már csak villanások. De az fáj a legjobban, hogy végig tudtam, ki ölte meg a férjem és a fiamat. Ő volt az egyetlen vámpír, akit megöltem. A hadsereg egyre csak nőtt, volt, aki meghalt, volt, aki elment. De még így is többen voltunk, mint bármelyik klán. Sokan hozzánk csapódtak. Ott találkoztam Cullenékkel, akik a jókat toborozták. Megláttam Luke-ot és azonnal egymásba szerettünk. Legalább is én biztosan belehabarodtam. Nem tudtam mit csinálok, de odamentem hozzájuk. Luke felajánlotta, hogy segít, bármilyen kérdésem van. Így is lett. Ő tanított meg vadászni és arra, hogy mire vadásszak. Azelőtt normális vámpír voltam, most pedig nem vagyok az, de jobb életem van, mint bármelyik nomádnak van most.
- Nem tudtam, hogy ilyen életed volt.
- De Bella, Neked nem rossz érzés ez az egész? Nem élsz tovább! Halott vagy… Soha nem fejlődsz, nem alszol, nem eszel, nincs lelked! Mindenkit elveszítesz, aki valaha is számított!
- Ezt hogy érted? Hogy hogy mindenkit elveszítek?
- Bella… a vámpírháború újra el fog kezdődni. Kyle azért jött vissta, hogy ezt is tudassa velünk. De persze azért is jött, hogy Veled találkozzon, de van egy vámpír ismerőse, akinek ez a képessége megvan, mint Neked. Már gyülekeznek a klánok. Megint a vámpíroké lesz minden! Legalább is majdnem minden. Inkább úgy mondanám mindenki, mert a történelem ismétli önmagát.
- Mi?! És ezt csak most mondod? Miért nem szóltál már előbb? Ha tudom, akkor annyi időt töltök Ryan-nel, amennyit csak lehet.
- Bella, meghaltál volna, ha nem változtatunk át, nem érted?!
- És miért engem szúrtatok ki újoncnak?!
- Azért, mert most jöttél, alig ismernek és…
- Akkor nem hiányozhatok senkinek, igaz?
- Nem, dehogy is, nem erről van szó, de figyelj! Megmentheted apádat, ha harcolsz velünk! Ha nem hagyod, hogy leigázzák Londont, akkor megmenekülhetnek az emberek.
- De ez hogy lehetséges?
- Úgy, ha most elkezded a felkészülést!
 Nem bírtam felfogni: mindenki meghal! Mindenkit elveszítek, lehet, hogy a mostani vámpírcsaládomból is. Nem tudom, hogy mit csináljak, de úgy láttam értelmét, ha megpróbálom megvédeni ezt a elyet.
- Rendben van.

 

Szólj hozzá!

Címkék: 4. fejezet

3. fejezet

2010.08.17. 17:18 TeamJacob

 

- Ó, Bella, el sem hiszem, hogy ilyen hamar megtudhattuk, hogy van képességed! – lelkendezett Renesmee.
- De ilyen hamar még senkinek nem derült ki – mormolta Bree.
- Ez lehetetlen!
- Hát, mégis így van! – Dalolta Kyle, felszaladt a lépcsőn, majd leszaltózott róla, felkacagott és odaugrált hozzánk.
- Azért örülsz, mert már nem vagy egyedül? – gúnyolódott Renesmee.
 Kyle nyelvet öltött rá, aztán megfogta a kezem és az emeletre ráncigált.
- Ha szabad érdeklődnöm… Mi az Isten nyiláról beszéltetek?
- Nekem is van képességem, akárcsak neked. Akarod látni?
- Persze, még szép.
 Vihogva felmászott az ágyra, összpontosított, lehunyta a szemét és a lábaim maguktól megmozdultak. A karom a levegőben kalimpált.
- Mi a?
 Akaratom ellenére elindultam a lépcső felé és leugrottam onnan.
- Kyle, fejezd be! - Minden erőmmel küzdöttem, de nem tudtam magamtól mozdulni. Ő irányította minden lépésemet. A fürdőszobába mentem, megnyitottam a csapot, a kezem a folyó víz alá tartottam, és amikor megtelt, jól az arcomba vágtam a vizet.
 Ekkor kárörvendő kacaj hallatszott fentről, de a másodperc töredéke sem kellett hozzá, hogy ott álljon mellettem.
- Jó kis képesség mi? – heherészett.
- Cool! – mondtam savanyú képpel – Képzeld el, én azt láttam a jövőben, hogy egy fél pillanat múlva vizes leszel.
 Fogtam a maradék vizet ami még a kezemben maradt és még mielőtt elfuthatott volna az arcába fröcsköltem.
 Gondtalanul nevetett. Kisuhantam a fürdőszobából és az újdonsült családom ott állt. Az én családom. Bella Cullen családja. Még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Tartozok valahová, én ott jól érzem magam. Végre voltam valaki. Nem ám valami különc, aki nem tud ismerkedni. Csak most vettem észre, hogy valamennyi vámpír aggódva figyelte a reakciómat.
- Valami baj van? – Renesmee megint, mint mindig halálra rémült, amikor azt látta, hogy nem vagyok jól, megijedek, vagy éppen töprengek. Most valószínűleg mindet egyszerre látta.
 - Nem, semmi – halványan elmosolyodtam és letöröltem az arcomról a nem létező könnyeimet – csak most érzem először, hogy nem vagyok egy senki, aki csak sodródik a világban.
- Ó! – Renesmee úgy nézett rám, mintha egy kiskutya lennék. Odajött hozzám és megölelt. Én is átöleltem, de abbahagytam, amikor hallottam, hogy erős karjaim - ami most erősebb, mint az övé – kiszorítja belőle a szuszt.
- Sajnálom!
- Örülök, hogy jól érzed itt magad.
- Hahó! – szakította félbe ujjongásunkat Alice – még nem mehetsz Apukádhoz, mert könnyen… nos… Bella, akár meg is ölheted.
 Tisztában voltam a veszéllyel, ami fennállt, hogy egy darabig nem találkozhatok semmilyen élő hús-vér emberrel.
- Oké. Megértettem. De akkor hogy magyarázzuk azt, hogy nem vagyok otthon egy ideig.
- Ezt könnyen elintézhetjük – szólt közbe Bree – megnézed a jövőt, hogy mit mondunk neki.
- Nem hiszem, hogy ez menne. Még csak most tudtam meg, hogy…
- Próbáld meg! - unszolt Alice – olyan kíváncsi vagyok!
- Jó, de nem ígérek semmit!
 Alice elégedetten pattogott, Bree lenézően figyelt, Kyle bátorítóan bólogatott, Renesmee pedig büszkén állt, mintha biztos lenne benne, hogy sikerül.
 Nagy levegőt vettem és koncentráltam. Egy sötét helyet láttam, ahol Apura gondoltam és arra, hogy elmondjuk neki, miért nem megyek haza. Ekkor egy képet pillantottam meg a sejtelmes fekete helyen. A kép egyre közelebb és közelebb került hozzám, jobban látszottak az alakok, megerősödtek a kontúrok. Apu volt ott, Alice és Renesmee. Azt mondták, hogy egy házi dolgozatot készítünk és sokáig kell dolgoznunk rajta, később pedig Kyle hazautazik, de Bree nem tud elmenni a repülőtérre, mert gyakorol a vizsgákra, mivel ő már végzős és utál egyedül otthon lenni és arra gondolt, hogy ott aludhatnék náluk, jó kis csajos buli lenne, elmennénk vásárolni is, moziba, meg hasonlók.
- Bella! – Alice izgatottan ugrált előttem, én pedig anélkül, hogy kinyitnám a szemem tudtam honnan jön a hang. Lassan befogtam a száját és igyekeztem újra a sötét szobára összpontosítani, de már nem tudtam oda figyelni.
- Bella! – sürgetett újra Alice – Mit láttál?
- Drága húgom!  Esetleg, ha azt a kaput az arcodon kulcsra bezárná, amikor én koncentrálok, és nem rikácsolna, akkor még több kifogást látok!
- Szóval láttad a jövőt! Tényleg láttad! – ujjongott Alice, mintha a többit nem is mondtam volna.
- Igen, ahogy mondod – adtam meg magam – de mint már említettem, ha nem szólsz közbe, talán azt is látom, hogy elhiszi-e?
- Hát próbáld újra! – javasolta Bree savanyúan.
- Most már tényleg nem hiszem, hogy sikerül. Mondjuk, ha Alice lecelluxozza a csőrét, akkor még van remény.
- Igenis! – mondta és mind két kezével befogta a száját.
- Jól van!
 Újra elmerültem, de már nem láttam a sötét helyet, csak arra koncentráltam, hogyan folytatódnak a mentségek. Apu teljes mértékben bólogatott. Hirtelen minden elhomályosult, nem láttam semmit. Kinyitottam a szemem és Alice már mosolygott.
- Eltűnt – mondtam hitetlenkedve.
- Mi? Mi tűnt el?
- Ryan elhiszi, de a végét nem láttam.
- Én már hallottam erről – szólalt meg Kyle – nem láthatsz mindent, és amit látsz, nem biztos, hogy bekövetkezik. Emellett még azt láthatod, ha valaki elhatároz valamit. A gondolat véget is érhet, ha valaki elhatároz valamit a jövővel kapcsolatban.
- Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte Renesmee – még én sem tudom, mondjuk én nekem nem is volt annyi időm kigyakorolni, megismerni a dolgokat.
- Mi? Kyle idősebb, mint te?
- Bella, nem attól függ, hogy hány éves vagy, hogy hogy nézel ki, hanem hogy hány éve vagy vámpír. Én 1954- ben születtem. 1971- ben lettem vámpír. Kyle 1927- ben született és 1941- ben lett vámpír. Azonban nem csak a vámpír éveket számoljuk, hanem az emberieket is. Jó vagy matekból?
- Te 56 éves vagy, Kyle pedig 83, ugye?
- Igen, nagyon jó.
- Hát ez igazán fura.
- Az, de már magában az sem hétköznapi, hogy vámpírok vagyunk.
- Ja, van benne valami.
- Bocsi, hogy megszakítom a dolgokat, de el kéne indulni Ryan-hez – szólt közbe Bree.
- Igaz. Bella, mit mondunk Apukádnak?
- Hosszú házi dolgozatot kaptunk és együtt írjuk meg. Legyen az, hogy segítetek felzárkózni is, úgy hogy nálatok alszom. Majd itt kapok másnapi ruhát. Utána már jobban fogom bírni az embereket, szóval már lakhatok otthon.
- Jól van – Alice megfogta Renesmee és Bree kezét és kiment.
Talán jobb, hogy Bree is megy, hogy Ryan ne tartsa udvariatlannak őt.
 Amikor egyedül maradtunk, megkérdeztem:
- Kyle, te mióta tartozol Cullenékhez?
- Tudod, Bella, én sosem tartoztam igazán hozzájuk. Én mindig is csavarogtam. Ezért inkább az unokatestvérüknek mondanak, ha az emberek megkérdezik, hogy ki vagyok. Én vagyok a harmadik legidősebb, Renesmee, amint már te is kiszámoltad, ő a legfiatalabb. Alice, ő a legidősebb, 172 éves. Utána Bree, ő 114. Most jövök én, Rensmee, aztán te, – mondta és rám mosolygott – de ezzel még nem fejeződik be Cullenék családja. Ez a kor felállás csak a lányokat takarja. Ott van még Luke, Bree párja, aki 207 éves. Aztán Jasper, Alice elkötelezettje, aki 143 éves. Renesmee-nek nincs elkötelezett szerelme, nekem sincs és neked… Van barátod?
- Nem, nincs. Még csak most jöttem és már is vámpír vagyok. Csak egy röpke kérdés: Miért változtattatok át?
- Jó kérdés, nem tudom. Renesmee tette, azért jöttem haza, mert elmondta, hogy át akar változtatni. Éppen Indiában voltam, amikor üzent nekem. Még nem volt rá módja, hogy elmondja, de van egy sejtésem:
Azt hiszem nagyon egyedül volt. Én nem voltam itthon, Alice-nek ott van Jasper, Bree-nek Luke, ő pedig teljesen egyedül volt. Nagyon, de nagyon szimpatikus voltál neki, mesélt rólad. Zárkózott voltál, ezért úgy gondolta, nem bánod, ha valaki barátkozni kezd veled. De egyébként van még Cullen.
- Te jó ég! Hányan vagytok összesen?
- Számoljuk meg! Bree, Alice, Rensmee, Te, Én, Luke, Jasper, Carlisle és Esme.
- Úr isten! Egy kilencfős családba tartozom?
- Carlisle és Esme, a szüleink. Az iskolában mi vagyunk a fogadott gyerekeik. Carlisle, 326 éves, Esme pedig 294. Jó, mi?
- Hát, nem találok szavakat.
- Azt elhiszem. Én, a részemről itt maradok már egy darabig.
- Carlisle és Esme miért nincsenek itthon?
- Vadászni mentek, fel a hegyekbe, nagyon sajnálják, hogy nem lehetnek itt, de átmentek, túl az országhatáron, vissza akartak jönni, de mi mondtuk nekik, hogy erre semmi szükség, megbirkózunk ezzel nélkülük is. Szerintem holnap érkeznek.
- Ők milyenek?
- Olyanok, mint mi. Aranysárga szeműek, fehér őrűek, stb. Ezenkívül Carlisle nagyon megértő. Tudod, itt dolgozik, orvos. Esme pedig nem dolgozik, nincs értelme. Semmi szükség rá, de nem is bírná, ha nap, mint nap emberek között kelljen kolbászolnia. Emellett pedig szenvedélyesen szeret minket.
- Várj csak, Carlisle orvos? Hát bírja a vért?
- Bella, ő már nagyon régóta az emberekkel foglalkozik. Átváltozása után majdnem rögtön gyógyítani kezdett, de emberi életében is ezt dolgozta. Tudta ki akar lenni és ebben senki sem gátolta.
- Helló! – Alice szó szerint ajtóstul rontott ránk. Az nagy reccsenéssel kiszakadt a falból, majd a padlóra esett – Hoppá!
- Sziasztok! Hogy ment? – kérdezte Kyle szemrebbenés nélkül.
- Jól, de apukád ragaszkodott hozzá, hogy hívd fel, és hogy hozzuk a ruhád és a piperédet.
- Ez belefér. A hangom?
- Nem olyan feltűnő. Nem sokat változott. Kicsit magasabb, szoprán, de semmi más.
- Oké. Miért nem fáradok?
- Bella! – korholt le Alice – élő holt vagy! Rémlik? Mi nem eszünk és nem alszunk.
- Értem. De nem fog feltűnni Apunak, hogy nem alszom, nem eszem, stb.
- De, fel fog neki tűnni. Ezért megyünk el innen.
- Tessék? Ezt hogyan intézzük el?
- A jövő mindent elárul.
- Nem! Nem fogok mindent onnan lesni. A jövő még változhat.
- Akkor mi más ötleted van? – förmedt rám Bree.
- Nem tudom, majd kitalálok valamit.
- Az nem jelent semmit.
- Jól van, nem tudom.
- Holnap ezt átgondoljuk.
- Benne vagyok – egyszerre sok volt ennyi stressz nekem. Úgy éreztem kisétálnék egy ajtón és be egymásikon, ahol egy gyönyörű, gondtalan világba léphetek.

Szólj hozzá!

Címkék: 3. fejezet

2. fejezet

2010.08.17. 17:16 TeamJacob

 

Siettem, hogy minél előbb a menzánál legyek. Gyorsan bekanalaztam az ebédet. Hamar kirohantam a padhoz, de ő már ott várt.
- Vezessek?
- Nyugodtan – hagyta rám és elindult.
 A kocsiban végig nézegette a CD- imet.
- Miket hallgatsz? – közben ilyeneket kérdezgetett. Néha elvihogta magát egy zene, vagy együttes láttán.
 Amikor a hatalmas házunk mellett leparkoltam, rögtön nagyot nézett:
- Hányan laktok itt?
- Csak ketten. Én és az apám. De túl nagy a ház. Mondjuk, legalább nem kell tolongnunk reggel a fürdőszobában, mivel mindenkinek van saját. Tök jó, nem?
- De, az.
Bementünk a házba és körbevezettem.
- Tudod, mit? Inkább sétáljunk egyet itt az erdőben, és közben beszéljünk, jó?
- Oké.
Nem igazán értettem, mit akar pontosan. Nagyon sokáig bandukoltunk, de közben az ígért ismerkedésből nem lett semmi. Némán mentünk, majd hirtelen megállt és bűnbánó tekintettel rám szegezte arany szemét.
- Bella, a negyedik testvérem neve… - hirtelen elhallgatott és csak villanásokat láttam, aztán minden elsötétült. Erős, égető csípést éreztem a csuklómon, a bokámon és a nyakamon. A fájdalom marta a végtagjaimat.
- Neeee!! Ááá!! A tűz! Oltsd el a tüzet! Kérlek!
- Sajnálom! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam. Kb. két napig halálos fájdalomban, éreztem, hogy abban a pillanatban kettéroppanok.
 
 
- Bella! Bella! – ismerősen csengett a vékonyka hang.
- Mi lesz, ha valamit elrontottam?
- Ugyan Renesmee. Semmi okod a görcsölésre.
- Még 20 másodperc – szinte biztos voltam benne, hogy Alice beszél.
- Nézzétek milyen gyönyörű lett!
- Ja, de a szeme még mindig vörös lesz.
- 10 másodperc.
- Nézzétek a haját!
- Jaj szállj már le a külsejéről, Bree!
- Fejezzétek be! 5, 4, 3, 2, 1.
 Kinyitottak a szemem és megláttam a három angyalt, mint akik a megváltást hozták, úgy örültem nekik. De emellett nem értettem, mi folyik itt.
- Hol vagyok? – kérdeztem és megpróbálkoztam azzal, hogy felüljek és legnagyobb meglepetésemre a lendület akkora volt, hogy majdnem előre estem.
- Na, na na! Csak óvatosan!
- Bella, beszélnünk kell.
- Mi ez a szag? Mit érzek? Történt valami fontos? Választ akarok!
- Mindjárt megkapod a választ mindenre.
 Renesmee biztatóan megfogta a kezem és a csuklómnál fogva előre húzott. Hihetetlen gyorsasággal futni kezdtünk. Elképedve éreztem az erőt és a biztonságot. A bátorság és az önbizalom perzselte az ereimet.
 Hirtelen megtorpantam. Még csak nem is lihegtem. Nem voltam fáradt, de a kezem automatikusan a szívemre tettem. Leblokkoltam. A bal mellem helyén semmi sem dobogott. Még csak egy kicsikét sem. Alice, Bree és Renesemee rögtön hátrafordult. A levegőmet visszatartottam és rájöttem, kibírom végtelenül sokáig anélkül, hogy ne lélegezzek. Könnyek törtek ki a szememből, de csak képletesen. A két érzékszerv ellenállt az érzésemnek.
- Mi a fene folyik itt? – rájöttem, hogy ordítok és már csak méterekre vagyunk egy ismeretlen házhoz. Az utat nem figyeltem, csak mentem a többiek után és élveztem a sebességet. Csak most láttam, hogy hová érkeztünk – Hol a vagyunk?
- Mindent elmondunk, de menjünk be előbb – javasolta Bree. Úgy érzem, hogy már valamennyire megkedvelt, de most nem állt ki mellettem.
- NEM! Mindent hallani akarok! Most!
 A három csodabogár összenézett és felém indultak. Ösztönösen elhúzódtam, de nem gondoltam, mit akarnak, így nem futottam, vagy ugrottam el. Egyszerre megfogták a karomat és elvonszoltak a házhoz. Bevittek és egy tükör elé állítottak.
 Hihetetlen látvány volt, ami elém tárult. A combom gyönyörű hosszú, a derekam karcsú, mint a nádszál, a bőröm akár a kristály, amit most csiszoltak. A hajam élénkebb színű lett és dúsabb. A szemem azonban rémisztő volt. Vörösen izzott, mintha lángok lennének benne. Leesett az állam. Ekkor láttam meg ragyogó fogsoromat. A kinézetem letaglózott. Na de mi történt?
- Na jó – fordultam vissza hozzájuk – mi folyik itt? Elmondanátok végre?
- Bella, a szag amit érzel az a vér. Gondolom észrevetted már, hogy mások vagyunk mint a többiek.
- A negyedik testvérünk, pedig te vagy – Renesmee hangja megnyugtatott és igyekeztem visszaemlékezni mindenre, ami a fájdalom előtt volt, de nem igazán ment.
- Nem értem – és tényleg nem fogtam fel. Mi történik velem? A három lány szemébe néztem, ők pedig bűnbánó arccal és lesütött szemmel várták a szidást, mint a kisgyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre.
- Bella! – mindannyian felkapták a fejüket és egyszerre, tisztán ejtették a nevemet – Vámpírok vagyunk és te is az lettél.
- Nem vágom – értettem, de nem tudtam megemészteni: nem hittem el, hogy ez valóságos lehet – De én miért vagyok ilyen izé?
- Gyönyörű?
- Káprázatos?
- Meseszép?
- Igen, igen erre gondoltam és mi van a hangommal?
- Ez együtt jár az átváltozással.
- Biztosan nagyon szomjas vagy, nem igaz?
- Ha ezt úgy hívják,akkor igen.
- Meg sem döbbentél – Alice diadalmas mosolyt vágott.
- Mennyünk vadászni és később mindent elmondunk, rendben?
- Benne vagyok, bár nem tudom, ez mit jelent, de csináljuk! Ja és megdöbbenésre visszatérve megnyugtatlak, hogy megdöbbentem, de még nem értelmeztem a helyzetet.
 Megint csak szárnyaltunk a széllel. Futottam, ugrottam és mindig olyan kecsesen értem földet, hogy még én is meglepődtem. Ilyenkor általában valamelyik „testvérem” felkacagott, vagy elmosolyodott rémült arcom láttán. Akármit kérdeztem, mindenre ezt felelték: Majd otthon kérdezz, ne most! Éppen vadászni tanítunk.
- Bella, ott egy szarvas, látod?
- Igen.
- Hát, akkor… Futás és kapd el!
 Na több se kellett nekem. Őrült sebességgel rohantam az állat felé. Hihetetlen érzés volt. Egyre jobban kavargott a fejemben az édes illat. Amikor utolértem mintha ösztönből megfogtam volna és tudtam mit kell csinálnom. Egy másodperc alatt ott termettek mellettem a többiek és szemlélték, hogyan táplálkozom.
- Jól megy neki – állapította meg Bree.
- Ja, mintha már régóta vámpír lenne – nevetgélt Alice.
- Mindjárt végez – figyelmeztette őket Renesmee.
- Készen vagyok. De miért vagyok még mindig ilyen…
- Szomjas? – fejezte be a mondatomat egy idegen hang.
Felpillantottam és egy kislányt láttam magunk előtt. Kétségbe ejtően gyönyörű volt, akár egy boltból való baba. Neki rövid, tépett és lépcsőzetes haja volt. Szeme egyformán aranysárga volt, mint a többieknek. Amíg nem bújt elő az árnyékból, nem láttam jól az arcát. Amikor pedig végre kilépett a mosolya lehervadt a napfény láttán. Bűnbánó arccal és lesütött szemmel vissza akart hátrálni a sötétbe.
- Várj! Még ne… - kérleltem. Azonnal megállt, sőt előre jött, ahol eddig volt. Bőre csillogott, olyan volt, akár egy angyal. A karja, a lába és az arca szikrázott. Óvatosan felálltam. Már nem érdekelt az, hogy szomjas lennék. Semmit sem számított. Az idegen lány mellé léptem és szemügyre vettem az ő bőrét és az enyémet. Teljesen egyforma volt. Az enyém is csillogott. Felnéztem, hogy a szemébe lássak, de mivel alacsony volt, nem volt meg a szemkontaktus. De nem érdekelt. Tudtam mi ő, milyen lények a mellettünk álló három lány és mi vagyok én. Hihetetlenül jó érzés volt elhinni azt, hogy… Vámpírok vagyunk!
 Halványan elmosolyodott és a testvéreimre nézett. Ezt elég nehéz volt megszokni. Végül Renesmee törte meg a lírai csendet:
- Bella, ő itt Kyle.
- Te… Te vagy Bella? – a hangjából sütött az öröm, hogy megismerhet, hogy láthat úgy, amilyen ő. Olyan volt, mint ha egy filmsztár lennék és ő a nagy rajongóm és nem hiszi el, hogy szemtől szemben állunk, kb. 20 centire egymástól.
- Idő van! – mondta Alice és elugrált hozzám. Kézen fogott és suhanni kezdtünk.
 Út közben furcsa érzés kapott el. Hirtelen képek villantak át az agyamon, de még nem történtek meg. Apu volt a képeken, amint éppen horgászik. Aztán a hajó felborult egy vihar miatt. De senki nem jött a felszínre.
 Megálltam. Mind a négyen ijedten néztek rám, aggódva, akár egy bűntudatos anyuka, aki otthon hagyta egyedül az ötéves kislányát.
- Mi a baj, Bella? – Bree lépett oda hozzám, hogy az arcomba nézhessen. Gondolom tisztán látták, hogy mennyire megijedtem.
 Bementem a házba és a tükör elé álltam.
- Az előbb – dadogtam, próbáltam rájönni, hogy mi történt velem és ezt hogyan magyarázhatnám el úgy, hogy ne nagyon nézzenek komplett idiótának – olyan fura dolog történt.
- A vadászatra gondolsz, a napfényre, vagy mire? – ez már Kyle hangja volt.
- Nem, hanem… Láttam valamit, ami eddig nem történt meg.
 Alice pillantása az enyémet kereste és nyilván sugárzott belőle a kíváncsiság és a rémület.
- Miről szólt?
- Apu… Felborult a csónakja, amikor horgászott és… Nem jött a felszínre…
- Mikor megy apukád horgászni?
- Azt hiszem éppen most van a tónál, mert azt mondta, hogy ha hazaértem, akkor ne számítsak rá, hogy otthon lesz, mert éppen pecázik.
- Bella, a vámpíroknak van küéönleges képességünk, de nem mindegyiknek.
- És?
- Neked az, hogy látod a jövőt.
- Mi? Ez nem lehet, de ha igen, akkor… - kezdtem felfogni – Ez biztosan bekövetkezik?
- Nem, ha elmész apukádért és elhozod onnan.
- Oké.
- Várj! – szólt Renesmee a hallgatása után – veled megyek, hátha történne valami. Gyorsan bólintottam és kiröppentem az ajtón.
- Bella! – nem tudtam ki szólt, de nem is érdekelt. Ekkor azonban erős kezek bilincseltek meg és húztak vissza a hjázba.
- Engedj el! Meg kell védenem aput!
- Bella, nem láthat meg így apukád és nem is mehetsz emberek közé még. Felhívod Ryle-t, hogy találtál barátokat és pár napig náluk kell, hogy aludj, mert egy közös házin dolgoztok. Ezután megkéred, hogy jöjjön haza most rögtön és nyissa ki az ajtót, mert nincs nálad kulcs. De megkérted az egyik lányt, akivel együtt alszol, hogy menjen el a már összepakolt ruhádért. Ott fogja várni apukádat. Rendben?
 Gondolkozás nélkül görcsösen matattam a táskámban a mobilomat keresve és próbáltam elismételni a szavakat, amit el kell mondanom apunak. Amikor sikerült megtalálnom a telefont, gyorsan bepötyögtem a számot, és már hívtam is. Nem vette fel… A mobil kiesett a kezemből, én pedig már a padlón találtam magam. Nem is lélegeztem. Mindenki izguló szemekkel nézett, hogy miért raktam le.
- Nem veszi fel – ennyit bírtam a lehető leghalkabban kimotyogni, ezt is csak úgy ímmel- ámmal.
 Újabb képek jelentek meg a fejemben. Apu a kocsihoz tart, egy rakás ponttyal a vödrében. Diadalmas arcot vágott és az esőt figyelte. Nagy kő esett le a szívemről. Időben kijött. Megkönnyebbültem álltam fel és meséltem el a többieknek az újabb jóslatot.
 

Szólj hozzá!

Címkék: 2. fejezet

1. fejezet

2010.08.17. 17:13 TeamJacob

 

- Bella! Gyere már! Meddig várjak még?-kiálltotta apu az előszobából.

- Megyek már!- mondtam és sietősen összekapkodtam néhány ruhámat és pár könyvemet, majd beletettem a hátizsákomba és gyorsan leszaladtam a lépcsőn.
- Na végre! Induljunk.
- Oké- bár nem voltam biztos benne, hogy készen vagyok elhagyni ezt a házat és új életet kezdeni Londonban. De most nem akartam ezen agyalni. Inkább arra gondoltam, mi lenne, ha végre kikapcsolódnék az út közben. Ám ezt nem tehettem meg, mert apu egész úton szóval tartott.
- Na és hogy szeretnéd? Már ma elmegyünk beiratkozni a suliba, vagy majd inkább holnap?
- Apu nem kell elkísérned, menni fog egyedül is- mondtam és enyhe mosolyt vágtam- de holnap fogok.
- Te tudod. Csak úgy gondoltam, jobb, ha én is ott vagyok.
- Minek? Van neked elég dolgod még nélkülem is nem de? Nem kell fogni a kezem oké? Majd valahogy elboldogulok.
- Ahogy akarod.
Ezután sokáig csendben utaztunk, sikerült a relaxációs tervem. Már szinte sikerült elaludnom a zötyögős úton, amikor meghallottam apu hangját:
- Bella! Szívem, kelj fel! Megjöttünk. Otthon édes otthon, tudod.
- Hm? Ja, igen persze.
Nagy volt a ház. Még a kert is nagyobb volt mint Californiában. Hogy fogunk ketten élni ebben a hatalmas házban?
- Hogy tetszik drágám?
- Hát apu ez nagyon szép, de… Nem túl nagy ez kettőnknek?
- Ugyan, dehogy. Na menj föl és csomagolj ki! Én lent alszom, jó?
- Oké. Értettem!- mondtam és szófogadóan fölbaktattam a szobámba.
A kicsomagolás tovább tartott. Lehet, hogy azért, mert apu nem sürgetett? Sokat rendezgettem a dolgaimat, hogy otthonosan érezzem magam, de sosem volt tökéletes a kép. Valaki hiányzott róla…
- Anyu…-nyögtem fel és a könnyek kitörtek a szememből.
- Jaj, kincsem- mondta apu és csak akkor jöttem rá, hogy az ajtófélfára támaszkodva engem figyel egy tányér szendviccsel a kezében.
- Apu! Jesszusom! Ne ijesztgess!
- Ó Bella- elindult felém a vacsorát letette az éjjeli szekrény és leült mellém az ágyra- Ne sírj! Tudom, most még minden új neked, de azért jöttünk el Californiából, hogy ne legyen olyan nehéz anyád nélkül. Mi a baj ezenkívül?
- Semmi- hüppögtem és megtörölte a pulcsim ujjával az arcom- csak mindem olyan más nélküle.
 
 
 
 
- Meg fogjuk szokni ezt az életet, hidd el. Na ne sírj! Hoztam neked vacsorát.
- Köszi- mondtam és biztatóan a szemébe mosolyogtam.
- Jól van- megkönnyebbülve kiment a szobámból.
Hét éves voltam, amikor anyut elütötte egy autó. Apunak nemrég jutott eszébe az ötlet, hogy elköltözzünk,mert a régi lakásban minden rá emlékeztetne. De ez nem segít. Azóta sem hevertem ki teljesen. Az éjjel csak erre tudtam gondolni. Semmit sem aludtam. Másnap reggel álmosan lebattyogtam az emeletről.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt apu!
- Hogy aludtál?
- Hát, sehogy.
Apu bűnbánó arccal figyelt engem, ahogyan kiöntök egy kis müzlit a tálkámba és lustán beledobtam egy kanalat. Ezután leültem az asztalhoz és megettem a Ripi-Ropi adagomat.
A suli nagyon szép volt. Egyszerűen hatalmas volt és rengeteg virág volt az ablakban. Rögtön az irodához mentem és beiratkoztam.
- Tessék kedvesem, itt az órarend. A tanszereket majd az adott órán megkapod.
- Rendben, köszönöm.
Az első óra Biosz volt. Fúúúúj! A legrosszabb órával kezdtem. Ebből sosem volta jó.
- Jónapot kívánok Ms… Ewans.
- Jónapot tanár úr! A tanszereim…
- Igen, igen, itt vannak.
- Köszönöm.
- És itt van számodra egy hely.
Lezöttyentem a székre és a padtársamra néztem. Hihetetlenül gyönyörű arca volt. Szinte szikrázott. Lesütött szemét felém fordította. A szeme aranybarna volt. Még sohasem láttam ilyen tökéletes arcot! A haja sötétbarna és rövid, a végén felfelé kunkorodó tincsekkel. Amikor a szemembe nézett és látta, hogy leesett az állam elmosolyodott. Tökéletes fogsora csak úgy villogott, nagyon fényes és fehér volt. Ismétlem: soha az életemben nem láttam még ilyen gyönyörű arcot. Gyorsan észbe kaptam, hogy még mindig engem figyel, nevetését visszatartva. Megráztam a fejem és köszöntem neki:
- Szia! A nevem Bella. Új vagyok itt. Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Alice. Örülök, hogy megismerhetlek- a hangja még csodálatosabb volt, mint a kinézete. Mintha ezer csengő csilingelt volna a fülemben egyszerre. A megdöbbenésemtől már felkacagott.
 Egész óra alatt őt figyeltem. Valami felettébb gyanús nekem rajta. Egyforma gyöngybetűit látva azt hittam, angyal ül mellettem. Amikor kicsöngettek légies könnyedséggel felpattant, mintha fel szállt volna.
- Nagyon örültem!- mondta és búcsút intett-, viszlát, később, Bella!
-Szia! Leblokkolva felálltam és elindultam a következő órámra, de már az ajtóban Alice-be botlottam. Egy másik csodaszép lánnyal beszélt. Hosszú, hullámos és vörös haja az arcába lógott. Valamiről nagyon vitáztak, de nem hallottam pontosan miről. A vörös hajú lány rám nézett, amikor felfedezte, hogy őket nézem. Alice is rögtön kapcsolt és azonnal hátrafordult.
 
 
- Ó, Bella! Öhmm… Szóval… Ő itt Bree- mondta lesütött szemmel.
- Szia!- üdvözöltem.
- Nagyon örülök- látszott rajta, hogy ekkorát még nem füllentett. Fanyar képpel biccentett, aztán Alice-re sandított. Aranysárga szemével ölni lehetett.
- Figyelj, Bella, nekünk most mennünk kell- azzal Alice karon fogta Bree-t és szögdécselve eltűntek a szemem elől.
 A nap többi részében is többször összetalálkoztam Alice-szel. Bree-t egyszer elkaptam, amikor ezt mondta Alice- nek:
- Ez veszélyes dolog! A végén még megtudja, hogy kik vagyunk.
- Nem! Ő nem olyan, hidd el. Tudom mit csinálok, nyugi- ezt már Alice mondta és nagyon úgy éreztem, hogy rólam beszél.
- De ha tényleg kiderül, hogy kik vagyunk, akkor elmondja mindenkinek és akkor végünk.
- Ugyan már!
- Oké, de ha valami baj lesz, akkor a…
- Jólvan- hagyta rá Alice.
 Aznap többet nem láttam őket. De ez az egész annyira más volt, mint a régi otthonunkban. Nem volt kivel megbeszéljem, erre kellemesen meglepődtem: gyakorlatilag majdnem szívinfarktust kaptam, mikor egy vékony, egérke hang csilingelt a fülembe.
- Szia! Bella vagy ugye? – nem igazán tűnt ismerősnek, de valamiért olyan volt, mintha még nem láttam volna, pedig belülről ismertem.
- Szia. Úgy van, Bella vagyok. De te ki vagy?
- Ó, de buta vagyok. A nevem Reneesme Cullen – amint kiejtette a száján a „Cullen” nevet, rögtön rájöttem, hogy honnan ismerem. Szemei ugyanolyan aranysárgák voltak, mint a többi csodalánynak. Szőkésbarna, már- már gesztenyebarna haja egyenesen lógott a derekáig. Virított a fehér mosolya, ahogy villogtatta. Gyönyörű arca olyan fehér volt, mint ha két kiló púdert pofoztak volna az arcába és elfelejtette, volna letörölni. Egy hosszú zöld ruha volt rajta, a melle alatt egy szalaggal elkötve. Egy farmerdzseki is volt rajta. A ruha összeállítás mesés volt. Nem tudtam, hogy van még egy Cullen lány.enésem lát.tá
- Hárman vagytok? Azt hittem, hogy csak ketten vannak.
- Neeeem! Az az igazság, hogy négyen vagyunk testvérek – szórakozott vigyort vágott döbbent arcom láttán.
- Ez… Most… Komoly? Hogy- hogy egész nap nem láttalak titeket?
- Hát úgy látszik más óráink voltak.
- Hogy hívják a negyedik tesódat?
- Az a helyzet, hogy… Na mindegy. Titok, egyelőre. Majd úgy is megtudod – lesütötte a szemét és halkan motyogott valamit: Hamarabb, mint azt képzelnéd.
- Tessék?
- Ja! Semmi, nem érdekes. Van kedved dumálni, ismerkedni egy kicsit suli után?
- Persze! Nagyon örültem, hogy már megismerkedtem egy olyan emberrel, aki nagyon szimpatikus és kedves.
- Akkor nálad? Vagy nálam?
- Legyen akkor nálam.
- Oké. Akkor ebéd után a menza előtti kis padon.
- Ott leszek! – ígértem, Ő pedig mosolyogva búcsút intett és szökdécselve eltűnt a szemem elől.

Szólj hozzá!

Címkék: 1. fejezet

süti beállítások módosítása