Siettem, hogy minél előbb a menzánál legyek. Gyorsan bekanalaztam az ebédet. Hamar kirohantam a padhoz, de ő már ott várt.
- Vezessek?
- Nyugodtan – hagyta rám és elindult.
A kocsiban végig nézegette a CD- imet.
- Miket hallgatsz? – közben ilyeneket kérdezgetett. Néha elvihogta magát egy zene, vagy együttes láttán.
Amikor a hatalmas házunk mellett leparkoltam, rögtön nagyot nézett:
- Hányan laktok itt?
- Csak ketten. Én és az apám. De túl nagy a ház. Mondjuk, legalább nem kell tolongnunk reggel a fürdőszobában, mivel mindenkinek van saját. Tök jó, nem?
- De, az.
Bementünk a házba és körbevezettem.
- Tudod, mit? Inkább sétáljunk egyet itt az erdőben, és közben beszéljünk, jó?
- Oké.
Nem igazán értettem, mit akar pontosan. Nagyon sokáig bandukoltunk, de közben az ígért ismerkedésből nem lett semmi. Némán mentünk, majd hirtelen megállt és bűnbánó tekintettel rám szegezte arany szemét.
- Bella, a negyedik testvérem neve… - hirtelen elhallgatott és csak villanásokat láttam, aztán minden elsötétült. Erős, égető csípést éreztem a csuklómon, a bokámon és a nyakamon. A fájdalom marta a végtagjaimat.
- Neeee!! Ááá!! A tűz! Oltsd el a tüzet! Kérlek!
- Sajnálom! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam. Kb. két napig halálos fájdalomban, éreztem, hogy abban a pillanatban kettéroppanok.
- Bella! Bella! – ismerősen csengett a vékonyka hang.
- Mi lesz, ha valamit elrontottam?
- Ugyan Renesmee. Semmi okod a görcsölésre.
- Még 20 másodperc – szinte biztos voltam benne, hogy Alice beszél.
- Nézzétek milyen gyönyörű lett!
- Ja, de a szeme még mindig vörös lesz.
- 10 másodperc.
- Nézzétek a haját!
- Jaj szállj már le a külsejéről, Bree!
- Fejezzétek be! 5, 4, 3, 2, 1.
Kinyitottak a szemem és megláttam a három angyalt, mint akik a megváltást hozták, úgy örültem nekik. De emellett nem értettem, mi folyik itt.
- Hol vagyok? – kérdeztem és megpróbálkoztam azzal, hogy felüljek és legnagyobb meglepetésemre a lendület akkora volt, hogy majdnem előre estem.
- Na, na na! Csak óvatosan!
- Bella, beszélnünk kell.
- Mi ez a szag? Mit érzek? Történt valami fontos? Választ akarok!
- Mindjárt megkapod a választ mindenre.
Renesmee biztatóan megfogta a kezem és a csuklómnál fogva előre húzott. Hihetetlen gyorsasággal futni kezdtünk. Elképedve éreztem az erőt és a biztonságot. A bátorság és az önbizalom perzselte az ereimet.
Hirtelen megtorpantam. Még csak nem is lihegtem. Nem voltam fáradt, de a kezem automatikusan a szívemre tettem. Leblokkoltam. A bal mellem helyén semmi sem dobogott. Még csak egy kicsikét sem. Alice, Bree és Renesemee rögtön hátrafordult. A levegőmet visszatartottam és rájöttem, kibírom végtelenül sokáig anélkül, hogy ne lélegezzek. Könnyek törtek ki a szememből, de csak képletesen. A két érzékszerv ellenállt az érzésemnek.
- Mi a fene folyik itt? – rájöttem, hogy ordítok és már csak méterekre vagyunk egy ismeretlen házhoz. Az utat nem figyeltem, csak mentem a többiek után és élveztem a sebességet. Csak most láttam, hogy hová érkeztünk – Hol a vagyunk?
- Mindent elmondunk, de menjünk be előbb – javasolta Bree. Úgy érzem, hogy már valamennyire megkedvelt, de most nem állt ki mellettem.
- NEM! Mindent hallani akarok! Most!
A három csodabogár összenézett és felém indultak. Ösztönösen elhúzódtam, de nem gondoltam, mit akarnak, így nem futottam, vagy ugrottam el. Egyszerre megfogták a karomat és elvonszoltak a házhoz. Bevittek és egy tükör elé állítottak.
Hihetetlen látvány volt, ami elém tárult. A combom gyönyörű hosszú, a derekam karcsú, mint a nádszál, a bőröm akár a kristály, amit most csiszoltak. A hajam élénkebb színű lett és dúsabb. A szemem azonban rémisztő volt. Vörösen izzott, mintha lángok lennének benne. Leesett az állam. Ekkor láttam meg ragyogó fogsoromat. A kinézetem letaglózott. Na de mi történt?
- Na jó – fordultam vissza hozzájuk – mi folyik itt? Elmondanátok végre?
- Bella, a szag amit érzel az a vér. Gondolom észrevetted már, hogy mások vagyunk mint a többiek.
- A negyedik testvérünk, pedig te vagy – Renesmee hangja megnyugtatott és igyekeztem visszaemlékezni mindenre, ami a fájdalom előtt volt, de nem igazán ment.
- Nem értem – és tényleg nem fogtam fel. Mi történik velem? A három lány szemébe néztem, ők pedig bűnbánó arccal és lesütött szemmel várták a szidást, mint a kisgyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre.
- Bella! – mindannyian felkapták a fejüket és egyszerre, tisztán ejtették a nevemet – Vámpírok vagyunk és te is az lettél.
- Nem vágom – értettem, de nem tudtam megemészteni: nem hittem el, hogy ez valóságos lehet – De én miért vagyok ilyen izé?
- Gyönyörű?
- Káprázatos?
- Meseszép?
- Igen, igen erre gondoltam és mi van a hangommal?
- Ez együtt jár az átváltozással.
- Biztosan nagyon szomjas vagy, nem igaz?
- Ha ezt úgy hívják,akkor igen.
- Meg sem döbbentél – Alice diadalmas mosolyt vágott.
- Mennyünk vadászni és később mindent elmondunk, rendben?
- Benne vagyok, bár nem tudom, ez mit jelent, de csináljuk! Ja és megdöbbenésre visszatérve megnyugtatlak, hogy megdöbbentem, de még nem értelmeztem a helyzetet.
Megint csak szárnyaltunk a széllel. Futottam, ugrottam és mindig olyan kecsesen értem földet, hogy még én is meglepődtem. Ilyenkor általában valamelyik „testvérem” felkacagott, vagy elmosolyodott rémült arcom láttán. Akármit kérdeztem, mindenre ezt felelték: Majd otthon kérdezz, ne most! Éppen vadászni tanítunk.
- Bella, ott egy szarvas, látod?
- Igen.
- Hát, akkor… Futás és kapd el!
Na több se kellett nekem. Őrült sebességgel rohantam az állat felé. Hihetetlen érzés volt. Egyre jobban kavargott a fejemben az édes illat. Amikor utolértem mintha ösztönből megfogtam volna és tudtam mit kell csinálnom. Egy másodperc alatt ott termettek mellettem a többiek és szemlélték, hogyan táplálkozom.
- Jól megy neki – állapította meg Bree.
- Ja, mintha már régóta vámpír lenne – nevetgélt Alice.
- Mindjárt végez – figyelmeztette őket Renesmee.
- Készen vagyok. De miért vagyok még mindig ilyen…
- Szomjas? – fejezte be a mondatomat egy idegen hang.
Felpillantottam és egy kislányt láttam magunk előtt. Kétségbe ejtően gyönyörű volt, akár egy boltból való baba. Neki rövid, tépett és lépcsőzetes haja volt. Szeme egyformán aranysárga volt, mint a többieknek. Amíg nem bújt elő az árnyékból, nem láttam jól az arcát. Amikor pedig végre kilépett a mosolya lehervadt a napfény láttán. Bűnbánó arccal és lesütött szemmel vissza akart hátrálni a sötétbe.
- Várj! Még ne… - kérleltem. Azonnal megállt, sőt előre jött, ahol eddig volt. Bőre csillogott, olyan volt, akár egy angyal. A karja, a lába és az arca szikrázott. Óvatosan felálltam. Már nem érdekelt az, hogy szomjas lennék. Semmit sem számított. Az idegen lány mellé léptem és szemügyre vettem az ő bőrét és az enyémet. Teljesen egyforma volt. Az enyém is csillogott. Felnéztem, hogy a szemébe lássak, de mivel alacsony volt, nem volt meg a szemkontaktus. De nem érdekelt. Tudtam mi ő, milyen lények a mellettünk álló három lány és mi vagyok én. Hihetetlenül jó érzés volt elhinni azt, hogy… Vámpírok vagyunk!
Halványan elmosolyodott és a testvéreimre nézett. Ezt elég nehéz volt megszokni. Végül Renesmee törte meg a lírai csendet:
- Bella, ő itt Kyle.
- Te… Te vagy Bella? – a hangjából sütött az öröm, hogy megismerhet, hogy láthat úgy, amilyen ő. Olyan volt, mint ha egy filmsztár lennék és ő a nagy rajongóm és nem hiszi el, hogy szemtől szemben állunk, kb. 20 centire egymástól.
- Idő van! – mondta Alice és elugrált hozzám. Kézen fogott és suhanni kezdtünk.
Út közben furcsa érzés kapott el. Hirtelen képek villantak át az agyamon, de még nem történtek meg. Apu volt a képeken, amint éppen horgászik. Aztán a hajó felborult egy vihar miatt. De senki nem jött a felszínre.
Megálltam. Mind a négyen ijedten néztek rám, aggódva, akár egy bűntudatos anyuka, aki otthon hagyta egyedül az ötéves kislányát.
- Mi a baj, Bella? – Bree lépett oda hozzám, hogy az arcomba nézhessen. Gondolom tisztán látták, hogy mennyire megijedtem.
Bementem a házba és a tükör elé álltam.
- Az előbb – dadogtam, próbáltam rájönni, hogy mi történt velem és ezt hogyan magyarázhatnám el úgy, hogy ne nagyon nézzenek komplett idiótának – olyan fura dolog történt.
- A vadászatra gondolsz, a napfényre, vagy mire? – ez már Kyle hangja volt.
- Nem, hanem… Láttam valamit, ami eddig nem történt meg.
Alice pillantása az enyémet kereste és nyilván sugárzott belőle a kíváncsiság és a rémület.
- Miről szólt?
- Apu… Felborult a csónakja, amikor horgászott és… Nem jött a felszínre…
- Mikor megy apukád horgászni?
- Azt hiszem éppen most van a tónál, mert azt mondta, hogy ha hazaértem, akkor ne számítsak rá, hogy otthon lesz, mert éppen pecázik.
- Bella, a vámpíroknak van küéönleges képességünk, de nem mindegyiknek.
- És?
- Neked az, hogy látod a jövőt.
- Mi? Ez nem lehet, de ha igen, akkor… - kezdtem felfogni – Ez biztosan bekövetkezik?
- Nem, ha elmész apukádért és elhozod onnan.
- Oké.
- Várj! – szólt Renesmee a hallgatása után – veled megyek, hátha történne valami. Gyorsan bólintottam és kiröppentem az ajtón.
- Bella! – nem tudtam ki szólt, de nem is érdekelt. Ekkor azonban erős kezek bilincseltek meg és húztak vissza a hjázba.
- Engedj el! Meg kell védenem aput!
- Bella, nem láthat meg így apukád és nem is mehetsz emberek közé még. Felhívod Ryle-t, hogy találtál barátokat és pár napig náluk kell, hogy aludj, mert egy közös házin dolgoztok. Ezután megkéred, hogy jöjjön haza most rögtön és nyissa ki az ajtót, mert nincs nálad kulcs. De megkérted az egyik lányt, akivel együtt alszol, hogy menjen el a már összepakolt ruhádért. Ott fogja várni apukádat. Rendben?
Gondolkozás nélkül görcsösen matattam a táskámban a mobilomat keresve és próbáltam elismételni a szavakat, amit el kell mondanom apunak. Amikor sikerült megtalálnom a telefont, gyorsan bepötyögtem a számot, és már hívtam is. Nem vette fel… A mobil kiesett a kezemből, én pedig már a padlón találtam magam. Nem is lélegeztem. Mindenki izguló szemekkel nézett, hogy miért raktam le.
- Nem veszi fel – ennyit bírtam a lehető leghalkabban kimotyogni, ezt is csak úgy ímmel- ámmal.
Újabb képek jelentek meg a fejemben. Apu a kocsihoz tart, egy rakás ponttyal a vödrében. Diadalmas arcot vágott és az esőt figyelte. Nagy kő esett le a szívemről. Időben kijött. Megkönnyebbültem álltam fel és meséltem el a többieknek az újabb jóslatot.
