- Fel kell hívnod Ryan-t.
- Tudom, tudom, de mit mondok neki?
- Nekem van egy ötletem! – Renesmee odajött hozzám és a szemembe nézett, megbizonyosodva arról, hogy figyelek – Minden nap korábban kell bemenned, mert lesz még két órád az első előtt. Biztosan elhiszi.
- A vacsora? – akadékoskodott Bree.
- Fogyókúrázik, és nem ehet vacsorát, de reggelire többet fogsz enni. Megcsinálod magadnak a reggelit, hogy lássa, hogy fogyasztasz. De amint a sulihoz érsz, ki dobhatod.
- Ez nagyon jó! Az alvást pedig majd tettetem.
- Remek! Most viszont hívd fel, mert szerintem már tűkön ül.
- Oké! – görcsösen kihalásztam a telefonomat a zsebemből, és bepötyögtem a számot.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – biztatott Kyle. Bólogattam, mintha elhinném amit mond. Lassan kicsöngött és apu a második csörgésre felvette:
- Szia, Apu!
- Bella! Hogy vagy? Csináljátok a dolgozatot? Segítenek neked?
- Persze, semmi baj. Jól vagyok, minden rendben. Mondjuk rengeteg a tanulni való, sokat kell pótolnom.
- De azért hazajössz, nem?
- Ma?
- Igen, mára gondoltam.
- Hát, még csak most kezdtük a matekot és nagyon benne vagyok a tanulásban. Suliba se mennék, Alice megy és ő jegyzetel, aztán hazahozza nekem a leckét.
- Ó… Értem. De mikor láthatlak?
- Hát, nem is tudom… Majd felhívlak, jó?
- Rendben…
- Most mennem kell. Szeretlek!
- Én is, kincsem! Szia! – azzal letette a telefont.
Csönd volt a nagy házban. Mindenki rám figyelt.
- Nem tudom, hogy elhitte- e.
- Mindent megtettünk.
- Szerintem elhitte. Most pedig elmegyek kontaklencsét venni.
- Alice, neked suliba kell menni.
- De már tudok mindent. Nincs szükség arra, hogy be is menjek.
- Ha valaki meglátja, hogy nem vagy bent és esetleg megkérdi Ryan-t, hogy miért nem mentem suliba, ő elmeséli az egészet, mondjuk, ha egy tanár szúrja ki, akkor le akarja diktálni a leckét és Apu azt mondja, hogy Alice hozta nekem a házi feladatot,a tanárnő, vagy tanár úr pedig nem érti, mert be se mentél.
- Oké, értem, megyek már – fejezte be és kicammogott az ajtón.
- Akkor majd mi megyünk kontaklencséért – szólt Kyle és megfogta Bree kezét – Indulás!
- Mi vadászni megyünk. – jelentette ki Renesmee. – Na, gyere!
- Jó, de…
- De? Valami baj van?
- Semmi, menjünk!
Kirohantunk a házból, be az erdőbe.
- Mire szeretnél vadászni?
- Pumára.
- Biztosan? Nem akarsz valami egyszerűbbet?
- Nem, nagyon szomjas vagyok és nemsokára úgyis találkoznom kell Apuval, szóval feltankolom magam, ahogy csak lehet.
- Igazad van, menjünk!
Beleszagoltam a levegőbe és éreztem a ragadozó illatát.
- Jobbra!
Elindultam, természetesen futva. A gyorsaság már nem rémített meg. Tudtam, hogy mit keresek. Tökéletes hallásomnak köszönhetően hallottam a mancsok tompa puffanását a talajon, amikor észrevette, hogy üldözöm. Éreztem a gyorsaságát, ahogy süvített mellette a szél. De engem nem előzhetett le. Egy ugrással elé vágtam és a karomba futott gyakorlatilag. Eszméletlen erővel küzdött. Minden mozdulatában ott voltak az izmok, amik erősen kapaszkodtak a kezembe, a karmait is belém vájta, de… Hogy is szemléltessem? Olyan volt, mint a szúnyogcsípés. Ösztönösen tettem a dolgom, a mozdulatok maguktól jöttek. Könnyedén levadásztam, nem volt nehéz. Úgy éreztem, elmúlik a szomjam, de nem teljesen. Még mindig voltak gondjaim ezzel-, azzal. Nem bírtam leállni. Újabb és újabb állatokat kerestem. Szarvast, medvét, ilyeneket. Renemsee készségesen jött mellettem, néha elfogott valamit, nem akkorákat, mint én, de ő is őzsutát, gidát, mindenfélét. Nem volt szomjas, de jólesett neki. Órákat töltenék az erdőben, de láttam, hogy már órák óta ott vagyunk és ideje hazatérni.
- Renesmee, szerintem menjünk.
- Azt mondod? - kérdezte lihegve – biztosan befejezted? – nevetgélt.
- Igen, köszönöm – feleltem ugyanolyan gúnyosan.
Amikor a házhoz értünk, Alice már ott volt.
- Unalmas volt az egész nap, kösz, hogy kérdezed.
- Bocs, de most az a lényeg, hogy apu ne tudjon meg semmit.
- Jól van, na! Ti egész nap vadásztatok?
- Majdnem – méltatlankodott Renesmee.
- Oké, de így most teljesen nyugodtan az emberek közé mehetek.
- Én megértem – mondta Kyle, aki ebben a pillanatban ért haza.
- Bree, add oda a kontaklencséket Bellának!
- Oké – odajött és átadta a kis fehér dobozkát.
- Jó lesz, de még ne vedd fel!
- Mikor láthatom Ryan-t?
- Hamarosan. De előbb meg kell bizonyosodni arról, hogy tényleg biztonságos-e emberek közelében lenned.
- Ezt hogyan tudhatnánk meg?
- Egyszerű. Irány a város!
- Még nem hiszem, hogy készen állok.
- Ó, csak gyere! Majd meglátjuk.
Az út nem volt hosszú, de idegesített, hogy csak a kocsi gyorsaságával tudunk menni, pedig tudnánk még nagyobb sebességgel haladni.
- Mi ez a szag.
- Az emberek – ejtette ki nagyon lassan és érthetően a szavakat.
- Nem bírom – ziháltam – el fogom veszíteni a fejem.
- Csak nyugalom!
- Nem! Még nem vagyok készen!
- Minden rendben lesz, csak bírd ki! – biztatott Renesmee.
- NEM! Haza kell mennünk! Nem tudok uralkodni magamon! – ordítottam.
- Ki kell bírnod! Ismered ezeket, az embereket, nem?
- Nem, nem ismerem őket. Képes lennék ölni, ha nem ismerném őket.
- Csak várj.
- Bella, ott van Ryan – mutatott rá. Nem bírtam ki, de tudtam, hogy az apám és nem bánthatom.
- NE! Vigyél haza, most! – követeltem.
- Nem viszlek! Ki kell bírnod és ki is fogod, mert ott van Ryan.
- MOST! Vigyél el innen, kérlek! Nagyon kérlek!
- Nem! – erősködött Alice.
- ELÉG! – vágott közbe Kyle – Fájdalmat okozol neki! Nem látod? Megtudtuk amit akartunk, most már vidd haza!
- Ki fogja bírni!
- NEM! – Már nem bírtam ezer meg ezer illat kavargott a fejemben. Mintha nem vadásztam volna eleget. A torkom újra követelőzőn kérte a vért – Könyörgök! – az autó nem mozdult, de már elegem volt: kiugrottam a kocsiból és úgy futottam, ahogyan csak bírtam. Hallottam az autó kerekeinek csikorgását, ahogy megfordul és utánam ered. Úgy vélem, Bree ugrott ki a kocsiból és futni kezdett felém. Egyenesen az erdőbe rohantam.
- Bella! Állj! Beszélni szeretnék veled!
Megálltam, de azt kívántam bár ne tettem volna.
- Sajnálom, hogy ezen végig kellett menned, de számítottam erre. Ügyes voltál!
- Bree, ha azért jöttél, hogy ezt elmond, köszi szépen, de most nem akarok beszélni.
- Bella, én is így kezdtem – erre már odafordultam és a szemébe néztem.
- Tessék? Az lehetetlen! Te mindent olyan csodásan csinálsz.
- De nekem több időm volt rá. Te csak egy napja vagy vámpír. Tudod, nekem nagyon nehéz volt beilleszkednem. Én mindig is különcködtem. Emberként is. De… Amint Cullenékhez csatlakoztam, minden megváltozott. Később lettem a család tagja. Évekig nomád voltam és megszoktam, hogy ember vért iszom. Nehezebb volt megszoknom, mint neked, mert te most lettél közénk való és még sosem ittál…
- Értem! – Bree elsuhant mellettem és egy kivágott fára ült. Megütögette a mellette lévő helyet. Odamentem és én is lehuppantam.
- Nekem teljesen más volt a helyzet. Alice túl sokat akar tőled, de végül megtudta, amire kíváncsi volt. Képes vagy kibírni és ez nagyszerű!
- De nem voltam tökéletes… sőt! Gyalázatos voltam. Ráadásul Ryan majdnem meg is látott.
- De, ismétlem nem támadtál senkire és még alig 2 napos vagy!
- Nekem ez nem elég! Jól akarom csinálni, hogy ne kelljen azt hinnetek gondoskodnotok kell rólam.
- De én már nem hiszem azt! Jól csináltad.
- Tudod, én egy másik családból jöttem ide. Könnyebb dolgom volt, mint Neked. Engem húsz vámpír vett körül és ők segítettek. Nem kellett közösségbe mennem, el voltam szigetelve a külvilágtól.
- De az hogy lehet, hogy 20 vámpír segített Neked?
- Amikor én is azzá váltam, amivé most Te, akkor a vámpírok voltak az urak. Minden embert megöltünk és minden klánnak megvoltak a maga területei. Nekünk, nomádoknak volt a legkönnyebb. Mi újszülött vámpírok voltunk, mint Te, csak mi úgy győztünk, hogy nem tudtuk vissza fogni magunkat, nem voltunk olyan jók, mint Te. Ez szerencsére előnyként szolgált. A vezetőnk, Lorenso volt a klán főnöke. Ő változtatott át. Volt férjem, gyerekem, családom, munkám, és egy gyönyörű kertes ház., amiben én és a drága kis famíliám laktunk. Az egyik nap sokáig bent kellett maradnom, be kellett fejeznem egy könyvelést. Siettem, hogy hazavigyem a bölcsödéből a fiamat. Egy sötét sikátoron kellett végigmennünk, hogy hazaérjek, még azelőtt, hogy a férjem legyen otthon. Rohantunk, mert házassági évfordulót ünnepeltünk, én pedig még nem terítettem meg és még a pezsgőt is meg kellett vennem. A sikátorban egy fiatal férfiba botlottam… Lorensoba. Utána már csak villanások. De az fáj a legjobban, hogy végig tudtam, ki ölte meg a férjem és a fiamat. Ő volt az egyetlen vámpír, akit megöltem. A hadsereg egyre csak nőtt, volt, aki meghalt, volt, aki elment. De még így is többen voltunk, mint bármelyik klán. Sokan hozzánk csapódtak. Ott találkoztam Cullenékkel, akik a jókat toborozták. Megláttam Luke-ot és azonnal egymásba szerettünk. Legalább is én biztosan belehabarodtam. Nem tudtam mit csinálok, de odamentem hozzájuk. Luke felajánlotta, hogy segít, bármilyen kérdésem van. Így is lett. Ő tanított meg vadászni és arra, hogy mire vadásszak. Azelőtt normális vámpír voltam, most pedig nem vagyok az, de jobb életem van, mint bármelyik nomádnak van most.
- Nem tudtam, hogy ilyen életed volt.
- De Bella, Neked nem rossz érzés ez az egész? Nem élsz tovább! Halott vagy… Soha nem fejlődsz, nem alszol, nem eszel, nincs lelked! Mindenkit elveszítesz, aki valaha is számított!
- Ezt hogy érted? Hogy hogy mindenkit elveszítek?
- Bella… a vámpírháború újra el fog kezdődni. Kyle azért jött vissta, hogy ezt is tudassa velünk. De persze azért is jött, hogy Veled találkozzon, de van egy vámpír ismerőse, akinek ez a képessége megvan, mint Neked. Már gyülekeznek a klánok. Megint a vámpíroké lesz minden! Legalább is majdnem minden. Inkább úgy mondanám mindenki, mert a történelem ismétli önmagát.
- Mi?! És ezt csak most mondod? Miért nem szóltál már előbb? Ha tudom, akkor annyi időt töltök Ryan-nel, amennyit csak lehet.
- Bella, meghaltál volna, ha nem változtatunk át, nem érted?!
- És miért engem szúrtatok ki újoncnak?!
- Azért, mert most jöttél, alig ismernek és…
- Akkor nem hiányozhatok senkinek, igaz?
- Nem, dehogy is, nem erről van szó, de figyelj! Megmentheted apádat, ha harcolsz velünk! Ha nem hagyod, hogy leigázzák Londont, akkor megmenekülhetnek az emberek.
- De ez hogy lehetséges?
- Úgy, ha most elkezded a felkészülést!
Nem bírtam felfogni: mindenki meghal! Mindenkit elveszítek, lehet, hogy a mostani vámpírcsaládomból is. Nem tudom, hogy mit csináljak, de úgy láttam értelmét, ha megpróbálom megvédeni ezt a elyet.
- Rendben van.
